Zarathustra bölcsessége nem a modern műveltek szája íze szerint való. Ők minden embert egyenlővé tennének. Ha mindenkinek egy a célja, mondják, akkor lesz elégedettség és boldogság a földön. Az ember tartsa vissza -követelik- különös személyéből fakadó kívánságait, és csak az általánost, a közös boldogságot szolgálja. Béke és nyugalom uralkodik akkor majd a földön. Ha mindenkinek ugyanazok az igényei, akkor senki sem zavarja a másik köreit. Ne saját magát és egyéni céljait tartsa szem előtt az egyes ember, hanem a már meghatározott sablonok szerint kell élnie mindenkinek. Tűnjék el minden különálló élet, és váljon mindenki a közös világrend részévé. "Egy a nyáj, és sehol a pásztor! Mind ugyanazt akarják, mindenki egyenlő: aki másképp érez, önként a bolondokházába vonul.
'Egykoron bolond volt az egész világ.' - mondják a legkifinomultabbak, és vaksin pislognak.
Megokosodtak, tudnak mindent, ami csak történt: se vége, se hossza így a csúfolkodásnak. Olykor hajba kapnak ugyan, de hamar megbékélnek - nehogy elrontsák a gyomrukat."
Zarathustra túl sokáig volt remete, semhogy meghódoljon ilyen böcsesség előtt. Hallotta a sajátos hangokat, melyek a személyiség bensejéből hangzanak fel akkor, ha az ember elvonul a piactér lármájától, ahol az egyik hangoskodó csak a másik szavait ismétli. És szeretné az emberek fülébe kiáltani: hallgassatok a hangokra, amik mindenkinek saját bensőjében csendülnek fel. Mert csak ezek a természetesek, csak ezek mondják meg mindenkinek, mire képes. Az élet, a teljes, gazdag élet ellensége az, aki nem figyel ezekre a hangokra, és csak az emberek közös kiáltozását hallja meg. Minden ember egyenlőségének barátaihoz Zarathustra nem beszélne. Csak félreértenék. Mert azt hinnék, hogy az embert felülmúló ember egy ideális minta, amihez mindannyiuknak hasonlóvá kell válniuk. De Zarathustra nem kíván előírásokat adni az embereknek arról, milyenek legyenek. Mindenkit saját magára akar utalni, így szólva: hagyatkozz saját magadra, csak magadat kövesd, magad tedd az erény, bölcsesség és megismerés fölé. Akik magukat keresik, azokhoz beszél Zarathustra: nem egy tömeghez, aki közös célt kíván, hanem olyan útitársakhoz, akik hozzá hasonlóan saját útjukon járnak. Ők egyedül értik meg, mert tudják, hogy nem azt akarja mondani: lássátok: itt az embert felülmúló ember, váljatok olyanná, amilyen ő, hanem: lássátok, magamat kerestem, így magam vagyok olyan, mint amit tanítok nektek: menjetek hát, és keressetek így ti is, akkor eljuttok az embert felülmúló emberhez.
"Az egymagukra és másodmagukra maradt remetékhez szól majd dalom: és akinek még van füle a hallatlanra, annak szívét akarja boldogságom elnehezíteni."
Két állat kíséri Zarathustrát: a kígyó, a legokosabb, és a sas, a legbüszkébb. Ösztöneinek szimbólumai ők. Az okosságot azért becsüli Zarathustra, mert megtanítja az embert, hogyan találja meg az igazság rejtett ösvényeit: megtanítja neki, mire van szüksége az élethez. A büszkeséget is szereti Zarathustra, mert a büszkeség előhívja az ember önbecsülését, amivel oda jut, hogy önmagát tekintse létezése értelmének és céljának. Aki büszke, nem emeli bölcsességét, erényét saját maga fölé. A büszkeség óvja meg az embert attól, hogy elfelejtse magát "magasabb, szent célok" érdekében. Büszkeségénél inkább veszítené el Zarathustra okosságát. Mert a bölcsesség, amit nem kísér a büszkeség, nem tűnik emberinek. Aki büszkeség és önbecsülés híján van, azt hiszi, okossága égi ajándék. Így szól: az ember kapu, és csak annyi a bölcsessége, amennyit a menny ajándékba szán neki.
"Ha pedig okosságom megválik tőlem egyszer -ó, hisz oly könnyen tovaszáll!- balgaságom röptét kísérje majd büszkeségem tovább!"
részlet R. Steiner: Nietzsche, aki harcolt a kora ellen c. könyvéből
